Tarvágás a soproni szállodáknál
A fenyvesek húzták a rövidebbet.
„Az erdészeti hatóság itt egy hektáron elrendelte a fafajcserét. Fenyő helyett őshonos fajok kerülnek kiültetésre.”
Ez olvasható a soproni Fagus Hotel mellett kihelyezett táblán. Láthatóan így próbálják az erdészeti és kommunikációs szakemberek menteni a menthetőt.
Mert érzik, hogy valamit illik mondani akkor, amikor a város elegáns szállodáinak szomszédságában – karnyújtásnyira van a Hotel Lővér is – a puszta földig letarolnak egy erdős részt. Ahol eddig fenyők álltak, ott most rönkök hevernek az út szélén, és markolók pakolják az ágakat a teherautókra.
Sürgős lehet, mert szombat délután van, lassan sötétedik, de a munka még lázasan folyik.
Ügyes a szöveg, ismerjük el. A festői környezetben végrehajtott tarvágásnak majdnem sikerül pozitív kicsengést adni ezzel az „őshonos fajok” szófordulattal.
Ez valami olyasmit sugall, hogy a fenyők nem őshonosak, csak afféle betelepülő jöttmentek, idegen testek, amelyek nem is illenek ide – hát jobb, hogy megszabadulunk tőlük, és helyükre olyan fák kerülnek, amelyek jobban illenek a tájhoz.
Pozitív történet, nem?
Valójában valószínűleg az történik, ami a Dunántúl más részein is. Aki mostanában járt a Kőszegi-hegységben, láthatta, milyen sokkoló tempóban haldokolnak a fenyőerdők, milyen tragikusan fest már a Keszthelyi-hegység is.
Gyaníthatóan ez történt Sopronban is. Az erdészek jobbnak látták kivágni a beteg fenyőket a szállodák mellett, mert tudják, hogy azok soha nem fognak meggyógyulni, és ha újat ültetnének, az is ugyanarra a sorsra jutna. Ha valahol értenek az erdőhöz, akkor az Sopron, ugye.
Így most olyan fafajok kerülnek ide, amelyek jobban bírják a meleget. Mert nyilván erről van szó: a klímaváltozásról.
15–20 évvel ezelőtt még én sem igazán hittem benne, mondván: egy kaotikus rendszer adatait úgy is lehet csoportosítani, hogy az jöjjön ki belőle, amit szeretnénk. Aztán, amikor elkezdtem komolyabban utána olvasni, értettem meg, hogy ennek a fele sem tréfa.
Akkor ijedtem meg először igazán, amikor erdészekkel beszéltem róla; másodszor pedig akkor, amikor láttam, mennyire falra hányt borsó minden írásom, mennyire sűrű a közöny, mennyire lehetetlen az embereket kiszedni a SUV-jükből, kiemelni a fogyasztás bűvöletéből, vagy tudatosítani a következményeket.
Bevallom, most már csökkenőben a frusztráltságom. Ha nem fontos, hát nem fontos. Majd lesz valami.
A gazdagok nyilván könnyebben veszik az akadályokat, a szegények megjárják – de őket majd meggyőzik, hogy nem is lehetett volna másként, és mellékesen valakiket kikiáltanak bűnbaknak.
Mint a szegény fenyőket, akikről már tudjuk, hogy nem őshonosok.
