Mi a közös a szlovák Trencsén és a finn Oulu városában?

A szemünk láttára verik szét Európát, ha nem figyelünk oda az ilyenekre.

„Inter arma silent Musae” – mondja a szállóigévé vált latin mondat, ami valami olyasmit jelent, hogy „fegyverek közt hallgatnak a múzsák”.

És valóban: a háborúk árnyékában a művészetek elcsendesednek, visszahúzódnak csigaházukba, átadják a terepet a nem túl kifinomult ösztönöknek, a kidagadt nyaki ütőerekkel ordibált primitív ostobaságoknak.

Kit érdekel a kultúra, amikor Ukrajnában három éve lövöldöznek egymásra fiatal férfiak, akiknek jó része aztán zsákokban megy haza? Venezuelában a világ legerősebb kutyája lekapja az elnököt a sakktábláról, és lerohanással fenyegeti az egyik szövetséges állam szigetét. Gázában ezeréves vallási és törzsi alapon néznek farkasszemet a jobb sorsra érdemes népek. Még sokáig tudnánk sorolni a világ aláaknázott területeit, és még nem is beszéltünk a hazai, nem sok jót akaró turbulenciákról.

Ilyen körülmények és harci zaj közepette kit érdekel Trencsén és Oulu?

Én is majdnem véletlenül futottam bele a nevükbe a Deutsche Welle oldalán, amikor bemutatták az Európai Unió idei két kulturális fővárosát.

Hú, tényleg van olyan, hogy Európai Unió, és hú, tényleg mindig vannak kulturális fővárosai.

Ki a fene gondolta volna!

Trencsén (Trenčín) egy festői város Nyugat-Szlovákiában, közel a cseh határhoz, és leginkább a város fölé magasodó sziklán épített történelmi váráról ismert. Ez alatt található a városközpont, egy nagy tér, amelyet kávézók és bárok szegélyeznek.

Az óvárosban található egy nemrég felújított, szemet gyönyörködtető zsinagóga is, amely Trencsén évszázados zsidó közösségének szimbóluma, egyben turisztikai látványosság és kulturális rendezvények helyszíne.

A város – mint annyi más társa Kelet-Európában – küzd a lakosságcsökkenés és az elvándorlás ellen. Ebben a harcban talán segít valamennyit a kulturális főváros rangja, amely a figyelem és a programok mellett művészeti-infrastrukturális beruházásokat is jelent, és abban bíznak, hogy mindez majd odavonz bizonyos rétegeket.

Trencsén abban is különbözni akar, hogy – a Fico-irányvonallal szemben – nyitottnak és nemzetközinek pozicionálja magát.

A magyar szál: a legutóbbi felmérés szerint már csak 137 lakosa vallotta magát magyarnak, ami azért érdekes, mert a város a magyar történelemnek szerves része volt, merthogy 900 éven keresztül, István királytól kezdve egészen 1918-ig Magyarországhoz tartozott, és egyenlő jogokat élvezett Budával és Székesfehérvárral.

A 220 ezres Oulu egyesíti mindazokat a közhelyeket, amelyek Finnországról eszünkbe jutnak. A Helsinkitől 600 kilométerre északra fekvő városban működik egy jelentős Nokia-kutatóközpont, vibráló, a természeti környezetre fókuszáló művészeti élet zajlik. Minden évben itt tartják a léggitár-világbajnokságot, az idei kulturális programok pedig a jégre, a különleges fényekre és a szaunára fókuszálnak.

Magyar vonatkozás: a közös nyelvi múlt köt össze minket. (Mielőtt ez ügyben hozzászólnátok, kérlek, tanulmányozzátok az ide vonatkozó tudományos munkákat.)

Ouluba nem készülök, de Trencsén felkeltette a figyelmemet, különösen annak fényében, hogy nem is olyan régen a szomszédságban lévő cseh Brnóban jártam, és meglepően kellemes napokat töltöttem ott. (Trencsén Szombathelytől mindössze 270 kilométer, Budapesttől pedig még közelebb van.)

A távolságnál persze sokkal fontosabb, hogy odafigyeljünk az ilyesmire, főleg most, amikor egyesek éppen szétverni készülnek Európát.