Túraajánló – A Pinka-szurdoktól az osztrák szőlőskertekig
Nem kell megijedni a névtől, a határfolyó melletti túra csak egy könnyebb séta, amit mi nehezítettünk meg egy kis dombmászással. Ausztria közelsége pikáns ízt adott a délutánhoz.
„Ezentúl családi hagyomány lesz abból, hogy minden év húsvétján eljövünk ide.” Ezt a kijelentést néhány évvel ezelőtt tettük, amikor végigsétáltuk a kora tavaszban fürdő Vas megyei Pinka-szurdokot. Nem használnám az elcsépelt „lenyűgöző” jelzőt, de tényleg különleges helyszínről van szó, és mi tényleg komolyan gondoltuk, hogy minden évben visszatérünk.
Aztán persze nem jöttünk. Valahogy mindig máshogy alakultak a húsvétok – tudjátok, hogy van ez.
Viszont amikor az idei hideg tél a nagy februári havazások után végre ismét kisütött a nap, eszünkbe jutott egykori fogadalmunk.
Vannak olyan túrahelyek, amelyek leginkább autóval közelíthetők meg, a Pinka-szoros azonban nem ilyen.
A szombathelyi Ady téren szállunk fel a buszra, a sofőr 550 forintért ad jegyet Felsőcsatárig. Ott, a Hegy utcánál található a szurdok „bejárata” – és a parkolóhely az autóval érkezőknek.
Ezt a táblát keressétek.
A „szurdok” szó kicsit megtévesztő, mert valójában egy völgyben járunk. A folyónak vannak ugyan meredekebb partszakaszai, de összességében egy világos, barátságos, könnyen járható útvonalról van szó. Ugyanakkor mégiscsak különleges a helyszín: a természet a kócos, zabolátlan arcát mutatja itt, és az egyediség érzését tovább növeli, hogy a Pinka itt néhány kilométeren át határfolyó, a túlsó oldala már Ausztria.
Felsőcsatár közelében egy kis vízerőmű található, ehhez felduzzasztották a vizet, amely itt egy kis tószerűséget alkot. Sokan vannak, akik csak idáig sétálnak el a parkolóból, de az igazi túra valójában innen kezdődik.
A zöld sávval jelölt ösvény békésen kanyarog a fák között, hol közelebb, hol távolabb a folyótól. Az erdőnek itt a szokásosnál nagyobb szabadságot hagytak, ami azt is jelenti, hogy a kidőlt fákat nem szállítják el, hanem hagyják a helyükön. Így néha a gyalogúton is le kell küzdenünk egy-két kisebb akadályt.
Habár ismert és népszerű túraútvonalról van szó, csak nagyon kevés emberrel találkozunk. Néhány bakancsos turistával, párokkal, akik a kutyát sétáltatják, és egy férfival, aki gumicsónakban horgászik a Pinkán – amely az alsó szakaszon a duzzasztás miatt csak nagyon lassan folyik.
Találkozunk még – pontosabban messzebbről látunk – crossmotorosokat is a fák között, akik valamiért azt gondolták, ez a legjobb helyszín egy kis szombat déli berregtetésre. Fura szerzet az ember.
Ha nem térünk le az útról, az osztrák erdei határhoz érünk, amelyet egy kis tábla jelez. Most nem megyünk el addig, mert más terveink vannak.
Körülbelül két kilométer után a zöld sáv jelzés éles kanyart vesz (nem könnyű észrevenni az elágazót), az ösvény felvezet a dombtetőre.
Ez a túra legerősebb része, mert az erdőben kanyargó út néhány száz méteren keresztül elég meredek, de egy átlagos kondiban lévő ember lazán teljesíti ezt a szakaszt is, főleg, ha valamilyen rendes lábbelit (sport- vagy túracipőt, bakancsot stb.) visel.
A folytatás már ismét laza. Körülbelül egy kilométeres séta után érünk a Nagyvilágosnak nevezett dombtetőre (376 méter), ahol egy geodéziai mérőtorony és egy pihenőhely vár ránk. Ez utóbbi meglehetősen ramaty állapotban van – érthetetlen, hogy ilyenre miért nincs pénz vagy figyelem.
Láthatunk itt halomsírokat is, melyekre most nem térnék ki. Itt találtok egy egészen kiváló összefoglalót a környék természeti és kultúrtörténeti érdekességeiről.
Miután megettük a madárlátta szendvicseket és fújtunk egyet, tovább indulunk a zöld jelzésű úton, amely innen már kellemesen lefelé halad egészen az osztrák határig.
Nincs túlbonyolítva ez az átkelő sem: az út szélén egy szerény tábla jelzi, hogy más országba értünk.
A szőlőskertek, a rajtuk álló ingatlanok és az előttük parkoló autók azonban némileg mások, mint a határ e felőli oldalán. Valamiért sok a bécsi rendszám, úgy tűnik, a fővárosiak körében népszerű a hely. Érthető, itt tényleg el lehet vonulni a világból.
Útba ejtjük az úgynevezett Weinblick-kilátót, amelyről pompás rálátás nyílik erre a békés tájra, ahol a két ország egyetlen idilli képpé folyik össze.
Megállapítjuk, hogy kissé korán jöttünk. Nemcsak a természet szunnyadozik még, hanem a buschenschank-tulajdonosok is.
Ezekben a Burgenlandra és Stájerországra jellemző vendéglátóhelyeken a szőlősgazdák szolgálnak fel helyi borokat és helyben készült ételeket, amelyeknél a minőség és a természetesség legalább annyira fontos, mint a hely hangulata.
Szerencsénk van, a dombtetőn mégis találunk egy nyitva tartó buschenschankot. Gyorsan le is ülünk a teraszra, élvezzük a panorámát és a kora tavaszi napsütést. Az árak nem magasabbak, mint Szombathely belvárosában, ráadásul a személyzet és a vendégek egy része is magyar. Érkeznek közben osztrák biciklisták, a szomszéd asztalnál pedig szlávul beszélő hölgyek kortyolják az uhudlert.
Kézzel fogható szabadság és életöröm. A levegőben ott van az egykori monarchia, csakúgy, mint az Európai Unió és a határnélküliség egykori eufóriája. Közép-Európa minden szerethető tulajdonsága összesűrűsödik ezen a néhány négyzetkilométeren, azt sugallva, hogy lám, karnyújtásnyira van tőlünk egy jobb, szerethetőbb világ – és nemcsak földrajzi értelemben.
Mint minden jónak, egyszer ennek is vége szakad. Ismét felvesszük a hátizsákot, merthogy a túrának még vissza van a hazafelé tartó szakasza.
Ez már csak afféle levezetés. A vaskeresztesi buszmegálló 3,5 kilométer, az út gyakorlatilag végig kavicsos vagy aszfaltos, a sofőr pedig ugyanaz, aki reggel volt – ráadásul emlékszik ránk.
A nap végén azt a következtetést vonjuk le, hogy nyáron majd visszajövünk és letesztelünk egy új útvonalat. Aztán persze ki tudja, mi lesz belőle – tudjátok, hogy van ez.
Még néhány fotó a túráról:
