Hogyan történhetett meg mindez velünk?
Korábban még azt hittem, remek vígjáték-alapanyag az Orbán-éra. Ma már nem vagyok ebben olyan biztos.
„A beszámolók szerint magángépekkel készpénzt és más értékeket szállítanak a Közel-Kelet különböző országaiba. Egy ismert kormányközeli szereplő a forrásaim szerint például több százmilliárd forintot utalt vagy fektetett be Szaúd-Arábiában… A további célpontok között szerepel az Egyesült Arab Emírségek és más öböl menti államok, valamint – az idősebb generációhoz tartozó NER-esek esetében – Szingapúr és Hongkong. Egy másik társaság, amely az elmúlt időszak egyik legnagyobb szabású korrupciós ügyében érintett, egy kormányzati forrás szerint az Ausztráliába költözést fontolgatja. A kirajzolódó kép egy pániküzemmódba kapcsolt, széteső rendszert mutat: egy olyan hatalmi struktúrát, amely 16 éven át a politikailag irányított vagyonfelhalmozásra épült, és most kétségbeesetten próbálja elrejteni a vagyon eredetét és hozamát az elszámoltatás elől.”
A fenti idézet Panyi Szabolcs oknyomozó újságíró Substack-bejegyzéséből származik. Tudjátok, ő volt az, aki nyilvánosságra hozta a nehezen (vagy éppen könnyen) értelmezhető Szijjártó–Lavrov-telefonbeszélgetést. Panyi évek óta kutatja az orosz birodalom magyarországi jelenlétét és a NER-elit ügyes-bajos dolgait. Akit érdekel a téma, érdemes bekövetnie.
Ha igaz, amit a legutóbbi bejegyzésében állít – és hát ritkán szokott mellélőni –, akkor a magyar közéletnek egy érdekes fejezete következhet. Ebben a széles nagyközönség számára is kiderülhet, mi történt a függöny mögött, és amelyben néhány fő- és mellékszereplőt kiírnak a sztoriból. Vagy éppen magukat próbálják kiírni. Lásd: Szaúd-Arábia.
Csúnyácskának, szemnyitogatónak ígérkezik ez az epizód.
Korábban többször írtam, hogy milyen remek vígjátékot lehet majd készíteni az Orbán-érából, Mészáros Lőrinccel, Andival, Tiborczcal, Gáspár Evelinnel és a többiekkel, de akkor még nem tudtam, hogy ilyen lehangoló lesz a vége. Mert ami az utóbbi néhány hétben-hónapban történt, történik, az már nem vígjáték-alapanyag, hanem valami egészen más.
Halkan bevallom, egyelőre óvatosan optimista vagyok, részemről zöld a lámpa: tegye mindenki a dolgát, és nézzük meg, mi sül ki belőle.
Tudom, hogy a populista vezetők nagy túlélők – Trump, Fico és Berlusconi is visszatért –, de ha most kellene megtennem a tétjeimet, Orbán Viktor másodszori visszatérése ellen fogadnék.
„Szerintem a NER annyira hiányzik majd a választóknak, amennyire Gyurcsány hiányzott a 2010-es bukása után” – jutott eszembe a hétvégén, amikor átszálltam a budapesti Gellért téren, mellettem az ikonikus, sötétbe burkolózó Gellért Szállóval, amely időközben valahogy a miniszterelnök vejének a tulajdonába került.
Senki ne mondja, hogy ez normális.
Majd talán lesz akaratunk, időnk és energiánk válaszolni arra az egyszerűnek tűnő, de mégis nyugtalanító kérdésre: hogyan történhetett meg mindez velünk?
