Vajon mi jön majd, ha véget ér a mézeshetek eufóriája?
Most még tart a lendület, de egyszer mindennek vége szakad, és az emelkedő meredeknek ígérkezik.
Magyar Péter már korábban bejelentette, hogy miniszterelnökként első útja Lengyelországba vezet, amit majd Bécs követ, és a napokban meg is erősítették ezt a tervet. Tényleg úgy tűnik, hogy nem tud hibázni a fickó.
Az Orbán-rendszer megannyi bűne közül a legnagyobbak között van, hogy – Isten tudja, milyen okok miatt – bejáratott és megbízható szövetségi hálókat vetett a tűzre, évszázados barátságokat, érzelmi kötelékeket vágott el fejszével, nem törődve a következményekkel.
Lengyel barátaimat például soha nem kérdeztem politikai nézeteikről, ők sem érdeklődtek az enyémek felől, de éreztem, hogy nagyon mondanának valamit, miközben tavaly nyáron a szombathelyi Csónakázó-tónál ültünk a vendéglő teraszán, és néztük a naplementét. Nem mondtak semmit az ukrán plakátokról, kormányunk oroszbarátságáról, én sem, de mindannyian éreztük a zavart az erőben.
Úgy, ahogy éreztem a zavart az erőben Bécsben is. Az osztrák rokonság más, mint a lengyel (lásd testvér és sógor), de a két ország közötti zavarkeltés teljesen feleslegesnek és értelmetlennek tűnt. (Ebben a bajnokságban Lázár János volt a nagymester, aki korábban emlékezetes videójában amiatt aggódott, hogy Budapest egyszer majd olyan lesz, mint Bécs, majd a közelmúltban a GYSEV-től túrta ki az osztrák felet, hogy a megszerzett zsákmány egy részét odadobja Tiborcz Istvánnak.)
Szóval van mit megbeszélni a két fővárosban. De nagyobb a tét annál, mint hogy együtt borongjunk a lengyelekkel a Csónakázótó partján, vagy azon keseregjünk, mit gondolnak az osztrákok a GYSEV-einstandjáról és úgy általában a kukába hajított Orbán-rendszerről.
Mert most az van, hogy nem igazán érdemeltük meg, de váratlanul egy újabb esélyt adott nekünk a történelem, hogy kezdjünk magunkkal valamit, ami több mint a Kossuth-nóta hamis éneklése és a megvédés szlogenjébe bújtatott országkifosztás. Rajtunk áll, mit kezdünk vele.
A négy muskétás
Mire is gondolok? Nem tudom, belefutottatok-e Robert Fico kb. két héttel ezelőtti X-posztjába. A fotón a szlovák miniszterelnök mellett ott mosolyog a lengyel és cseh kollégája, Donald Tusk és Andrej Babiš. A rövid képaláírás pedig így szól:
„A három muskétás a negyedikre és a V4 újjáéledésére vár.”
Igen, sejtem, mit gondoltok Ficóról és Babišról – mint ahogy én is –, de ezen most lépjünk túl, pont úgy, ahogy a két úriember túllépett Orbán Viktor barátságán; ne akadjunk el azon, hogy ki ölt meg kit, koncentráljunk a jövőre.
Én már a kilencvenes évek óta hiszek abban, hogy a közép-európai térség országainak együttműködése felmérhetetlen lehetőséget jelent. Azóta csak megerősödött bennem ez a vélemény: Lengyelország időközben az EU egyik gazdasági motorja lett, a cseh és a szlovák gazdaság is kigyúrta magát. Mi több, a Balkán már nem az a Balkán, amilyennek ismertük, és ott toporognak a küszöbön az olyan rejtett tartalékok, mint Moldova vagy Észak-Makedónia. Ha most végre egyszer sikerülne együtt mozognunk, Európa súlypontja ezer év után elmozdulna kelet felé.
Mámorító távlat, és talán nem a mesék birodalmába tartozik. A földrész nyugati felén járva többször éreztem már, hogy arrafelé túl vannak már a csúcson, ráférne Európára egy kis vérátömlesztés, és miért ne történne mindez V4-központtal, ahol még pörög a motor, ahol még megfogják a lapátot, és ahol már tudják, hogy hol hibáztak a nyugatiak, és ahonnan talán jobban látszik, merrefelé kellene kormányozni a földrész öreg hajóját.
A magyar kormányváltás mintha ezt a naiv elképzelésemet támasztaná alá. Magyar Péter és kormánya mintha néhány hét alatt évtizedeket, évszázadokat ugrott volna előre az időben. A középkorból a 21. század elkövetkezendő évtizedeibe landoltunk, ahol már nem érvényesek a politikáról és a hatalomról kialakult korábbi elképzeléseink, amit meglepve és némileg irigykedve néznek azok a régi demokráciák is, amelyek közül nem egy éppen saját magával vív elkeseredett harcot.
Ha véget érnek a mézeshetek
Így lesznek a vesztesekből a győztesek? Nem tudom. Talán. Az biztos, hogy április 12-én tényleg történelmi esemény zajlott Magyarországon, és még tart az eufória. De egyszer nyilván véget érnek a mézeshetek.
Magyar Péter és társai tökélyre vitték a politikai kommunikációt az országjárástól kezdve a parlament elé szervezett happeningig, zseniálisan szlalomozva a hatékonyság, a szimbolizmus, a művészet és a giccs között, és eddig mindig sikerült a mutatvány. Ez sem lehetett könnyű, de még ennél is sokkal nehezebb lesz a folytatás, amikor törvényeket kell hozni, érdekeket rangsorolni, igent és nemet mondani konkrét kérésekre.
Már el sem kezdődött a kormányzás, de már érezhetők az előszelek. A baloldali érzelműek hangosan felhorkantak, amikor az egyházi kötődésű Rubovszky Rita neve felmerült mint oktatási miniszter, néhány nappal ezelőtt pedig az „oltásellenes” Tisza-szavazók csalódtak, amikor az új kormány felkérte Karikó Katalint a tanácsadó testületbe.
És ez még csak a kezdet.
A Tisza Párt választási ígéreteinek egy jó része megvalósíthatatlan, még akkor is, ha Magyar Péter energiái kifogyhatatlannak látszanak, és még mindig elképesztő tempót diktál magának és mindenki másnak. De az objektív valóságot még ő sem írhatja át. Az más kérdés, hogy mennyire kérjük majd számon tőle az ígéreteket. Én magam például – némileg ellentmondva korábbi önmagamnak – most azt mondom, legyünk türelmesek, nézzük meg, mi sül ki ebből mondjuk egy év múlva.
Nehezen lesznek kezelhetők a világnézetből fakadó jövőbeli konfliktusok is, amikor értékek, világnézetek mentén kell majd a kormánynak választania a lehetőségek között, legyen az, tanterv, kulturális támogatás, környezetvédelem, gazdasági ösztönzők, adórendszer, sporttámogatások és még ezer ilyen megosztó ügy.
A Tisza elméletileg egy konzervatív, jobboldali párt, de ez elhalványult a kampány során, ahol a szavazói kötőanyag mindössze annyi volt, hogy Orbán Viktornak és rendszerének távoznia kell. Bivalyerős kötőanyagnak bizonyult, de a cél teljesítésével óhatatlanul elkezdődik a gyengülése is. Ez elkerülhetetlen, és ezt minden bizonnyal tudja Magyar Péter is.
Lehetséges forgatókönyvek
És innen kezdve lesz érdekes a történet. Nem tudni, mi lesz a Fidesz sorsa, valószínűleg maguk sem tudják, egyelőre még a pofontól megszédülve ücsörögnek a padlón, és próbálják összerakni a képet, hogy mi is történt velük. Láthatóan ez még nem sikerült.
Ha a Fidesz majd feltápászkodik, és sikerül a már ismert arcokkal, zászlókkal és szlogenekkel ismét csatába szólítani az embereket a mézeshetek utáni Tisza-kormány ellen, nem leszünk sokkal előrébb. Mert akkor majd ismét nem arról a politikáról beszélünk, amiről kellene, hanem arról, hogy Orbán Viktor visszatér vagy nem tér vissza, és ebben a koordináta-rendszerben mindkét fél bátran átlépheti majd a határokat. Ami azt jelenti, hogy április 12-én nem volt rendszerváltás Magyarországon.
Akkor lélegezhetünk fel, akkor mondhatjuk el, hogy mögöttünk a múlt, ha az ellenzéket is leváltjuk. Vagy leváltja önmagát. Értelemszerűen szükség lenne például egy új, modern baloldali vagy zöld pártra, mert az mégiscsak fura, hogy a magyar parlamentben jelenleg három jobboldali párt képviselői ülnek. Nyilván ez egy különleges helyzet (lásd a kötőanyag), de hosszú távon nem valószínű, hogy fenntartható.
Azt gondolom, és ezzel talán nem vagyok egyedül, hogy nagyon következetesen végig kell vinni az elmúlt 16 év történéseinek feltárását a legmagasabb szinttől kezdve a legalacsonyabbig, akár évekre munkát adva a hatóságoknak, az igazságszolgáltatásnak és az újságíróknak. Ha ez megtörtént, akkor már nem bánnám, ha a Fidesz maradványain és egykori értékein létrejönne valami új formáció, ami illeszkedik az április 12. utáni elvárásainkhoz.
Mindez persze csak játék a lehetőségekkel és saját gondolataimmal, megjósolhatatlan, hogy a jövő mit tartogat. Az biztos, hogy meredek és hosszú út lesz.
