Aprótermetű és barátságos jószág a zalaegerszegi Pankkutya – Bekukkantottunk az ország „legkedvesebb fesztiváljába”
Tavaly még ingyenes jótékonysági esemény volt, idén már fizetős lett, és az is biztos, hogy jövőre is megrendezik.
Ha nyári programok, akkor legyen közöttük egy fesztivál. Az eisenstadti Butterfly Dance-en többször megfordultunk, de idén nem győzött meg a line-up, a Sziget nagyságú óriásrendezvényektől pedig már két évtizeddel ezelőtt elment a kedvünk. Zágrábban június végén rendezik az InMusic fesztivált, amely a mi korosztályunkat (késő X-generáció) célozza meg olyan fellépőkkel, mint a Gorillaz, a Kings of Leon vagy a Flaming Lips; sokáig kacérkodtunk is a gondolatával, de a hétfőtől szerdáig tartó program minimum három nap szabadságot nyel el, és a napijegyek sem túl meggyőzőek. Régóta készülünk a Fishing on Orfűre is, de egy családi esemény miatt idén nem tökéletes az időzítése, ráadásul a zenekarok jó részét korábban már sokszor láttuk.
Ekkor ugrott elő a semmiből a zalaegerszegi Pankkutya Fesztivál a közeli helyszínével, barátságos környezetével, korrekt belépőáraival és izgalmasnak ígérkező fellépőivel. A fesztivál csak tavaly debütált – akkor ingyenesen, az állatok megsegítésére fókuszálva –, idén viszont magára öltötte a klasszikus fesztiváljelmezt „az ország legkedvesebb fesztiválja” szlogennel. Jó, akkor kössük össze a fesztiválozást egy zalaegerszegi hétvégével; húsz éve nem töltöttünk el arrafelé egy estét sem, pedig itt van a szomszédban – jutottunk az elhatározásra. Azt tudtam, hogy sátrazni nem fogunk, világéletemben utáltam, viszont igen kedvező áron találtunk egy belvárosi motelt, amely hangulatában klappol a fesztiválhoz.
Péntek este 6 óra körül csípjük el az 5-ös helyijáratot, amely a ságodi presszóig visz el minket. Onnan még egy erős kilométeres gyaloglás a Gébárti-tóig, amelynek félszigetén zajlik a fesztivál. Egy híd vezet be a pénztárhoz, ahol fejenként 8 ezer forintért meg is kapjuk a karszalagunkat. Olyan nagy körülnézésre ekkor még nincs idő, mert az egyik színpadon már javában játszik az egy5egy. És jól játszik! A Spotify az utóbbi időben több számukat is elém tette a válogatásokban, én meg örömmel hallgattam őket. Ráadásul élőben még jobbak, és ahhoz képest, hogy még hétágra süt a nap, elég rendesen megmozgatják a közönséget, amit tömegnek nem mondanám, mert azért még bőven van hely mind a színpad előtt, mind a fesztivál területén.
Néhány perces sétával felderítjük a rendezvényhelyszínt, ami kisebb, mint amire számítottunk. A két színpad egymástól kb. százméteres távolságban helyezkedik el, felváltva folynak rajtuk a koncertek. Nem messze tőlük a vendéglátósok. Nincs belőlük sok, de talán nincs is szükség többre; sehol nem kígyóznak sorok, néhány perces várakozás után sorra kerülünk. Az árak drágábbak, mint a sarki büfékben, de a fesztiválárak alsó szegletébe tartoznak. Egyik pultnál repohár van, de mivel ezekkel tele a konyhaszekrényünk, a másik helyet választjuk. Üres szék és asztal mindenhol akad. A földnyelv túlsó oldalán sorakoznak a sátrak, a kettő közötti területen a vécék, amelyek nem a megszokott mobil vécék, hanem telepített szaniterkonténerek folyóvízzel és minden ilyesmivel. Ezt megnyugvással vesszük tudomásul.
Az egész fesztivált átjárja egy karakteres, fiatalos, friss és üde hangulat, amely a levegős helyszínekből, a közeli tóból, a buja tavaszi növényzetből, a látogatók életkorából és a fellépőkből táplálkozik. Ez utóbbiakat láthatóan jó érzékkel és magabiztos ízléssel választották ki a szervezők: jellemzően olyan előadók lépnek itt fel, amelyek már ismertek ahhoz, hogy bevonzzák a fiatalokat, de a gázsi terén lehet velük egyezkedni, vagy már nem számítanak újnak, de izgalmas színfoltot jelentenek a magyar popzenében. Ilyen például a Mayberian Sanskülotts, amelyet már többször láttunk igazi közegükben, például az A38-on. Most duóban (Csordás Zita és Balogh Gallusz) adnak afféle akusztikus koncertet. Valószínűleg nem ez életük legjobbja, és ezt ők maguk is hangsúlyozzák, talán a szükségesnél is szigorúbban önmagukhoz. Ettől még az egyik legjobb hazai zenekar.
A budapesti Mirror telve energiával pörgeti fel a „kisszínpad” előtti közönséget, de számomra a nap meglepetése és koncertje a manchesteri Dirty Laces. Igazi brit banda, négy átlagos fickó a színpadon, kötelező britpop egyenruhában: farmer, póló vagy galléros ing, „Surda-sapka”, az énekes kezében csörgő, ahogy a nagykönyvben meg van írva. A nem túl izgalmas színpadi jelenléthez viszont olyan gitárzene társul, amelyből nem sokat hallhattak a Gébárti-tó körüli fák. A közönség veszi a lapot, rámozdul a dalokra, az angol fiúk meg tudják az illemet, bókolnak a közönségnek, a fesztiválnak és Zalaegerszegnek. Közben arra gondolok, nem lehet egyszerű arrafelé felnőni az Oasis, a Blur, a Pulp, a Suede, a Verve és még száz más nagy fa árnyékában.
A szegedi Hűvös koncertje ismét meggyőz arról, hogy mennyire el van kényeztetve a Z-generáció zeneileg, és hogy mennyivel jobban zenélnek a mai fiatalok, mint tettük ezt mi négy évtizeddel ezelőtt. Amúgy meg nem biztos, hogy irigylem őket, de ez most nem tartozik ide.
Az eredeti terv az volt, hogy megvárjuk az éjjel egykor kezdődő Böilert, merthogy életemben nem láttam még élőben ezt a punklegendát, de végül nem várjuk meg, hosszú volt a nap. A kijárat felé még az jut eszembe, hogy a Pankkutya némileg hasonlít a kezdeti Alterába Fesztiválra, nemcsak a mérete és a zenei stílusok miatt, de abban is, hogy a védett környezet, a baráti árak és az emberközelsége miatt ideális kezdő fesztiválozók számára. Vagy éppen az olyanoknak, mint mi, akik már túl vagyunk mindenen, és visszamennének a gyökerekhez.
Mivel már nincs tömegközlekedés, taxit hívunk a kapuhoz, amely háromezer forintért visz be minket a szállásunkhoz. Nem túl punkos megoldás, de ebben az életkorban és ebben a világban talán már ez is belefér. És egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy jövőre nem nézünk ki. Merthogy időközben bejelentették: 2027-ben lesz folytatás.
