Túraajánló: Napfényes télvégi séta a Drávához
Harkányi tartózkodásunk alatt jött az ötlet, hogy zarándokoljunk el a vadregényes nagyfolyóhoz. Aztán menet közben kissé módosítani kellett a tervet, de pont így volt jó.
„Tegnap lementünk autóval a Rábához, érdemes megnézni a hídnál, pont árad” – mondja a harkányi recepción az idősebb fővárosi hölgy, akivel előző nap együtt úsztunk a szálloda medencéjében. Kell néhány másodperc, amíg leesik, hogy nem a jó kétszáz kilométerrel odébb lévő Vas megyébe ugrottak el, hanem a szomszédban lévő Drávaszabolcshoz, ahol valóban van híd és folyó, csak ez utóbbit nem pont úgy hívják.
„Nem lehet, hogy a Drávánál jártak?” – faggatom udvariasan a hölgyet, aki nem nagyon érti a kérdést, aztán bizonytalanul azt motyogja, hogy „lehet”.
Kora gyermekkorom óta elbűvöl a Dráva.
Barcs és Gyékényes között homlokom rátapadt a Pécs–Szombathely vonat ablakára, és elbűvölten néztem az olykor felbukkanó, kaotikusan kanyargó folyót, amely lázasan örvénylett, épített és mosott el szigeteket. A „szép” jelző mindig is feszült rajta, mert van benne valami emberfeletti, vagy inkább az embertől független tényező. Nevezzük a természet ősállapotának.
A Dráva kimaradt a nagy szabályozásokból, határfolyó lévén sokáig szinte megközelíthetetlen volt, és a nemzetközi hajózásból most is kimarad.
Alig beszélünk róla, elvétve szerepel regényekben, versekben, festményeken vagy filmekben, pedig – és ezt kevesen tudják – vízhozamát tekintve a második legnagyobb folyónk.
Amikor arra járok, ma is rátapad a homlokom a vonat ablakára, és ha lehetőségem van, megnézem közelről is. (A folyó egyetlen hivatalos strandjáról másfél évvel ezelőtt írtam.)
Mindezek tükrében nyilvánvaló volt, hogy rövid harkányi tartózkodásunk alatt ismét meglátogatom rajongásom nem is annyira titokzatos tárgyát.
És ehhez minden feltétel adott volt. A fürdővárostól nem messze található a kis baranyai falu, Szaporca és a hozzá tartozó Ős-Dráva Látogatóközpont. Télen ugyan zárva tart, de sebaj, engem úgyis csak a víz érdekel.
A látogatóközpont weboldalán azt olvasom, hogy három tanösvény is indul innen. A legrövidebb túl rövid a maga 900 méterével, a leghosszabb kicsit hosszú (14 km), de a középső pont kellemesnek tűnik a maga 3 kilométerével, és a tematika is passzol (Ős-Dráva).
Az interneten nem találom ugyan, merre haladnak az ösvények, de abban bízom, hogy ez majd a helyszínen adja magát.
Aztán a látogatóközponthoz érve kiderül, hogy nem olyan egyszerű a helyzet. Nemcsak azért, mert ott sem találom az ösvények térképeit, hanem mert nem jön ki a matek. Valamiért azt hittem, hogy a látogatóközpont közel van a Drávához, de a helyszínen kiderül, hogy ez csak viszonylagos közelség.
Merthogy a folyó innen gyalog még jó négy kilométer, ami azt is jelenti, hogy a három kilométeres tanösvény – bármerre is tekereg – nem ér oda a lényeghez.
Így aztán úgy döntök, leegyszerűsítem a dolgot, és a túraútvonalas applikációban keresek valami járást a Dráva partjáig. És találok is, így néhány perc múlva már a mezőkön sétálunk. Csend van, nyugalom és tavaszt idéző napsütés; összesen egy autóval találkozunk a kavicsos úton.
Néhány kilométer múlva aztán jobb oldalt valamiféle vízfelület tűnik fel, először azt hiszem, ez már a folyó. A térkép szerint ez a „Szaporca-tó”, de valójában persze a Dráva egyik holtága. Partján elhagyatott horgászstégek és egy kellemes, igen jól kiépített pihenőhely található.
Innen már közel van a folyó, ami abból is látszik, hogy a mezőt felváltja az erdő, és a járást néha sár nehezíti. A levegő párás, a növényzet buja, és bár még nem látszik, minden négyzetmétert átitat a nagy víz közelsége.
Aztán egyszer csak hopp, ott vagyunk – a parton is, meg nem is, mert a Dráva nem olyan egyszerű, mint a pesti rakpart. Még egy rövid földnyelven és annak növényzetén átküzdjük magunkat, és aztán nincs tovább.
Merthogy a lábunk alatt hömpölyög a folyó, amely nem festőien kék, inkább barnás, egyáltalán nem békés és barátságos, és nem úgy tűnik, mintha túlságosan törődne velünk. De arra kiváló, hogy megértesse velünk a természet hatalmát és mibenlétét – és hogy nekünk mi a szerepünk ebben a történetben.
Elég sokáig állunk csendesen a partján. Még fényképezni is majdnem elfelejtek, de aztán kattintok néhányat, bár tudom, hogy nem lehet visszaadni a látványt és az érzést.
Visszafelé az erdő szélén találkozunk egy férfival, aki afelől érdeklődik, hogy mekkora beljebb a sár. Azt mondja, Pécs mellől érkezett, felméri a magányos horgászáshoz a terepet. Egy-két évtizeddel ezelőtt a Dráva volt a törzshelye, aztán hűtlen lett a folyóhoz. Most visszahúzza a szíve, mert ilyen nincs sehol a világon.
Nem tudok nem egyetérteni.
Gyanítom, részemről is lesz még folytatás.
