Bivalyerős az Orbán-kormány negatív toplistája

Nem zárom ki, hogy 2026. április 12-én kormányváltás lesz Magyarországon, de lelkesedésem mégsem száll az egekig.

---

Jó, akkor legyen politika, vagy valami ehhez hasonló, az olvasókat ez érdekli, vagy legalábbis nagy részüket. Ez annyiban érthető a világnak ezen a szegletén, hogy hiába mondod, hogy te nem foglalkozol politikával, a politika attól még foglalkozik veled. Rossz esetben egy vérzivatar közepén találod magad. Ha szerencséd van, „csak” a munkádban való előrejutást lehetetleníti el, vagy éppen ellenkezőleg, ha bevállalsz bizonyos dolgokat, hipp-hopp megnyílnak előtted az ajtók.

És hiába próbálsz elvonulni a hálószobádba egy jó könyvvel vagy egy jó társasággal, a politika bekopogtat. Ha nem jössz ki a csengetésre, berúgja az ajtódat, a nappalidban hülyeségeket hadovál, aztán lepisili a szőnyegedet.

Bevallom nektek töredelmesen, sokáig nem fűlött a fogam ehhez az íráshoz, naponta több tízezer bejegyzés születik Orbán Viktorról és Magyar Péterről, nem hiszem, hogy az enyém hiányzik bárkinek. Miért is hordanék homokot a Szaharába, annyi más, hasznosabb elfoglaltság van.

Aztán ez a néhány bekezdés mégiscsak kikívánkozott belőlem, részben miattatok, de talán még jobban magam miatt. Hogy ne rekedjen semmi ott belül, hogy ne gondoljam majd egy, kettő vagy tíz év múlva, hogy mégiscsak írnom kellett volna valamit 2026 márciusában.

Nem vagyok az a megbánós típus, de egy csipetnyivel mégiscsak jobban érzem magam így.

Előtörténetek

1

Legyen az az első előtörténet, hogy néhány évvel ezelőtt egy külföldi sajtófesztiválon vettem részt, előadások és szemináriumok között rohangáltam, mígnem belefutottam egy panelbeszélgetésbe, ahol az egyik résztvevő Yavuz Baydar volt. Az ismert török újságíró – akinek 2016-ban el kellett hagynia az országát – Recep Tayyip Erdoğanról mesélt a hallgatóságnak. Szerinte ő a populizmus igazi, zseniális nagymestere, Orbán Viktor is tőle leste, lesi el a nagy fogásokat. Amikor az európai újságíró kollégák megemlítették neki, hogy a közvélemény-kutatások szerint a következő – és akkor már közelgő – parlamenti választások esélyese az ellenzék, Baydar csak csóválta a fejét. Nem így megy ez Törökországban, közölte. Majd hozzátette, ha Erdoğan győz (és győzött is), az a populizmus életerejét jelzi, és ha vannak magyar újságírók a teremben, felkészülhetnek arra, hogy ablakpucolóként végzik. A beszélgetés végén odamentem hozzá, mondtam neki, hogy jó eséllyel egy jövendőbeli ablakpucolóval beszél, amin kissé elmosolyodott, majd váltottunk néhány szót.

Azt mondta, hogy Törökországban Erdoğanék jogi, gazdasági és nem ritkán fizikai eszközökkel lehetetlenítik el a kormánykritikus sajtót, irdatlan a kormánypárti propaganda fölénye. Ugyanakkor az ellenzéki sajtótermékek is nagyon egyoldalúak, így a sajtó – és az egész közélet – működése gyakorlatilag „kiabálási versennyé” silányult.

Mármint Törökországban, ugye.

2

Legyen a másik előtörténet 2022. április 3. Ekkor zajlottak Magyarországon a legutóbbi parlamenti választások, ekkor kapott ismét kétharmadot a Fidesz. Ekkor álldogált egyedül a színpadon Márki-Zay Péter, merthogy az ellenzéki szövetség vezetői közül csak Donáth Anna (Momentum) és Karácsony Gergely (Párbeszéd) jelent meg a nagy vereség éjszakáján. Eltűnt például Gyurcsány Ferenc is – aki korábban már sokat tett a magyar közélet megrogyasztásáért.

Számomra azon az áprilisi éjszakán lett világos, hogy merre halad Magyarország, és talán az egész világ. Hogy a többségnek nincs nagy gondja a populizmusnak nevezett, hazugságokra, ferdítésekre és érzelmi manipulációra épített kommunikációs kormányzással, a közpénzek ipari méretű lenyúlásával, az ország általános rosszkedvével. Ezen az éjszakán bólintottam, és tudtam, hogy innen nincs visszaút, akármit hoz a jövő, olyan már soha nem lesz, mint amiben olyan sokan hittünk egykor. Furcsa, de mégsem érzek csalódottságot, vannak pillanatok, amikor csak legyintek, hogy „csináljatok, amit akartok”, én majd az erkélyről nézem.

3

Harmadikként álljon itt egy futásom. Nem tudom, hogy fél évvel vagy két évvel ezelőtt történt, de akkor az jutott eszembe a második és az ötödik kilométer között – mindig ilyenkor jönnek az ilyesmik –, hogy alapjában kétféle embertípus létezik: vannak, akik elvárják, hogy vezetve legyenek, és vannak, akik szeretik maguk intézni az ügyeiket. Ennek természetesen vannak fokozatai és átmenetei, és egyik sem jelent önmagában jót vagy rosszat, még a politikai irányvonal sem fontos. Az itt élők a maguk módján szerették és követték Ferenc Józsefet, Horthy Miklóst és Kádár Jánost. Erre a vezető utáni vágyra érzett rá Orbán Viktor, és erre a nehezen változó néplélektani vonásra építette fel politikai mozgalmát Magyar Péter is.

Ha nem is vallják be, sokan gondolják azt magukban, hogy „a társadalmi és gazdasági kérdésekkel, szakpolitikával és külpolitikával, költségvetéssel és az állami szolgáltatások működtetésével bajmolódjon más, elvégre ezért fizetjük őket. Amíg ők teszik a dolgukat, én elmosogatok, megnézem a sporthíreket és a gyerek házi feladatát, megjavítom az ajtózárat, lefoglalom a horvátországi apartmant. Mindenki teszi a dolgát.”

Nincs is addig baj, amíg fut a gőzös a sínen, lehet kártyázni a fülkében, sörözni a büfékocsiban vagy csak bámulni az elsuhanó tájat az ablakból – de most úgy tűnik, kisiklott a vonat, vagy legalábbis vakvágányra került.

Orbánizmus

Az elmúlt évtizedekben a Fidesz gyakorlatilag egy vallást épített fel, annak minden jellemzőjével, hittételeivel, irracionalitásával, fanatikusaival, kusza és titkos pénzügyekkel, hierarchiával és legfelsőbb szellemi vezetővel. Ahogy egy katolikust nem lehet meggyőzni arról, hogy Mohamedé az igazság, és fordítva, úgy egy Orbán-hívőt sem könnyű eltántorítani a hitétől Facebook-bejegyzésekkel vagy utcai tüntetésekkel.

Ugyanakkor még ennek a vallásosságnak a tükrében is furcsa, hogy tömegek nem látják, nem akarják látni, vagy látják, de maguknak is tagadják, hogy valami nagyon nem stimmel.

Kezdjük a legszembetűnőbbel:

Ez pedig az, hogy miközben az ország gazdasága megfeneklett, megakadt a növekedés, kínlódnak a cégek és magánemberek, addig az „átcsoportosított” közpénzekből kiépült egy politikához kötődő, abból élő szupergazdag réteg, akiknek gyarapodására valahogy mindig jutott forrás. Ennek a jelenségnek a már-már elcsépelt szimbóluma Mészáros Lőrinc (a falubeli barát) és Tiborcz István (a vej), akik zsebébe került az ország erőforrásainak jelentős része, stratégiai ágazatoktól kezdve az ingatlanbirodalmon át a számtalan luxusszállóig. És miközben számtalan fontos helyre nem jutott pénz, és akadoznak az állami közszolgáltatások, ezek a figurák – és szinte minden nagyobb településnek megvan a maga kis Mészáros Lőrince – nevetséges mértékben meggazdagodtak, és a mesés vagyonuk egyben a hatalom bebetonozását is szolgálja. Ez a gátlástalan, igazságtalan és gusztustalan gyakorlat az Orbán-rendszer egyik legfontosabb tartóeleme.

No de miért is írok erről, hiszen ez mindenkinek a könyökén jön ki? Akinek eddig nem volt ez baj, ezután sem lesz. Jogos, mozduljunk más felé. Nézzük meg inkább azokat a dolgokat, amelyek talán kevésbé látványosak.

A saját különbejáratú toplistám következik, amelyek elrontják napjaimat, de talán nem egyedül az enyémet.

Közpénzből fizetett közösségi agymosás

Itt vannak ezek a rettenetes óriásplakátok az utcán, a YouTube-hirdetések, a fizetett és nem fizetett Facebook-posztok, amelyeket nem lehet kikapcsolni, mint a leigázott és megalázott rádió- és tévéadókat, nem lehet nem kinyitni, mint az elfoglalt és bedarált nyomtatott és internetes sajtót. Dől ránk a kaka a nap 24 órájában, és ez a kaka igencsak sokba kerül. Beleszédülnénk, ha tudnánk mennyibe. A kormány gyakorlatilag a migránsválság óta szennyezi a közéletet ipari mértékben, mindig találva belső és külső ellenséget, és mindig találva ehhez sok-sok milliárdnyi közpénzt. Hogy milyen jó nekünk itt, és milyen rossz máshol. „Hogy lehet így élni?” – tette fel a kérdést még régen a Kaukázus zenekar a Budapest című dalában (2004), amire az a válaszom, hogy „hát így”.

Búcsú Európától?

Mikor jó pár évvel ezelőtt kollégáimnak és ismerőseimnek említettem, hogy Orbán hosszú távú tervei között szerepelhet az Európai Unióból való kilépés lehetősége, mindenki nyugtatgatott. Hogy ennek semmi értelme nem lenne, onnan jön a pénz, oda van bekötve a gazdaság, a választók Európához akarnak tartozni, még a fideszesek is, ha kilépnénk, Orbán Viktor jelentősége a nullára csökkenne. Ilyenkor mindig megnyugodtam, de aztán egy kis idő múlva megint csak visszatért a gondolat. És most sem vagyok biztos abban, hogy nem ezen dolgoznak a fiúk. A kormánypropagandában Brüsszel – és a többi európai nagyváros – már sokkal riasztóbb hely, mint Moszkva, és ezt az irányt támasztja alá a külpolitika is. Ady Endre „kompországát” most ismét kelet felé húzzák-vonják, én meg, köszönöm szépen, maradnék itt helyben, ezen a parton. Az van, hogy – tegye fel a kezét, aki nem ért ezzel egyet! – Európa jelenleg a világ legjobb helye. A túlsó partról kaptam egy kis ízelítőt a szocializmus alatt. Nem tetszett.

A kultúra disznók elé vetése

Talán számotokra ez kevésbé irritáló, de engem talán attól ver ki a legjobban a hideg, amikor a politika bezabálja a kultúrát, és vígan böfög tőle. Nemcsak az a baj, hogy amihez hozzáér, szinte azonnal hazuggá és értéktelenné válik, hanem mert a böfögést teszi zsinórmértékké egy ország számára. Így ment a kukába a Petőfi Rádió, a színházi élet egy szelete, kapnak a „kultúra” jelszava alatt irgalmatlan összegeket szupergiccs filmek, B-kategóriás zenészek és Zs-kategóriás figurák, akikről azt sem tudom, kicsodák. Ha esetleg fordul a kocka, a kultúrán okozott sebeket hosszabb lesz kiheverni, mint a politikaiakat, megbocsátani pedig azt hiszem, soha nem tudom.

A gazdaság beáldozása

Ellenzéki körökben mindig népszerűtlen, amikor arról beszélek, hogy egy darabig egész jól menedzselte a kormány a gazdaságot. Tudom, hogy kedvezőek voltak a körülmények, jöttek az EU-pénzek, nemzetközi konjunktúra volt stb., de ezzel együtt is. A gazdasági és pénzügyminisztériumban voltak olyan figurák, akik stabil alapot biztosítottak az ország működéséhez. Mindegy, milyen hetet-havat hordtak össze a hatalom csúcsán vagy kirakatában álló emberek, mindegy, milyen rókafarkat tettek a slusszkulcsra, festették libafos színűre a kasznit és dobtak be három felest az indulás előtt, a motor megbízhatóan működött. Az első komolyabb gellert a 2013-as „rezsicsökkentés” okozta, de ezt még önmagában el is bírta volna a rendszer. Ezután következett a Covid gazdasági félrekezelése, majd a kontraproduktív ársapkák, amelyek talán hoztak némi népszerűséget a kormánynak, de a folyamatos kézi vezérlés kiszámíthatatlanná és labilissá tette az egész rendszert. Folt hátán folt. Közben kiderült, hogy üres az államkassza, betegágyas lett a német gazdaság, és az eleve kérdőjeles akkumulátorgyártás sem váltotta be a reményeket. Olyannyira nagynak tűnik most a baj, hogy újabban a kormány már nem is ígér semmit. Ha megnézzük a szomszédos országok gazdasági pályáját, akkor látjuk, milyen ziccert áldozott fel a kormány a napi népszerűség és a saját klientúra meggazdagodásának oltárán.

Van-e esélye egy miniszter elleni nyomozásnak?

Nem ennyire látványos, de annál fájdalmasabb a jogállam leépítése. El tudjátok képzelni, hogy az ügyészség elkezd nyomozni egy miniszter ellen? Hogy egy közrendőr megállítja és megszondáztatja a kampánykörúton az egyik kormánypárti potentátot? Persze hogy nem. Amíg titeket megbüntetnek tilosban parkolásért, az illetékesek a fülük botját sem mozgatják az MNB eltűnt százmilliárdjai miatt, és nem kevésbé aggasztó a titkosszolgálatok és a rendőrség saját hadrendbe állítása. Teljesen nonszensz, ami történik, de az igazán aggasztó az, hogy természetesnek vesszük. Ezzel mellesleg az állam alapjai rendültek meg – beláthatatlan következményekkel.

Én szégyellem magam

Én is tudom, ti is tudjátok és mások is tudják, hogy Magyarország nem egyenlő az Orbán-kormánnyal, de mégis feszengve figyelem a kormánypropagandát. Semmi közöm hozzá, de mégis kínos. Jelenleg Magyarország fő ellensége Brüsszel és Ukrajna. Azaz egyrészt az szövetségi rendszer, ahová tartozunk, másrészt az az ország, amely katonai agresszió áldozata lett. Te jó ég! A hivatalos indoklás szerint azért ellenségeink, mert így nem megy támogatás egy szétbombázott ország megsegítésére, és olcsóbban tudjuk vásárolni az olajat. Közben arra is vigyázunk, hogy ne mondjunk egyetlen rossz szót sem az agresszorról. Mi a túró ez? De tényleg. Tudom, hogy politika és erkölcs nem egy kategória, és nem feltétlen esnek egybe, de akkor is. Ennyire nem fordulhatunk ki magunkból, merthogy ez nem egy sokismeretlenes külpolitikai kérdés, ez bizony egyszerű erkölcsi kérdés, amire – mondjuk ki bátran – nagyon egyszerű a válasz.

Miért nem lelkesedem?

Igen, tudom, hogy a kormány nem mindent csinált rosszul, hogy lehetne rosszabb is. Hosszú védőbeszédet tudnék írni a szegénység alakulásáról, a stabilitásról, az államigazgatás működéséről és arról, hogy az Ázsia felé nyitás önmagában nem biztos, hogy rossz ötlet, de én most átugrom ezt. Annyi felülete és fizetett propagandistája van a kormánynak, hogy majd megteszik helyettem, ha fontosnak érzik – nem hiszem, hogy rám lennének szorulva.

Mindezekből azt a következtetést is levonhatjátok, hogy határtalan odaadással várom a kormányváltást. Nos, hogyan fogalmazzak? Mondjuk úgy, hogy tudom kontrollálni a lelkesedésem.

Ahogy célozgattam már rá, Magyar Péter ugyanazokra a populista panelekre épít, mint a Fidesz, csak frissebben, kreatívabban. Óvatosan elkerüli a kényes kérdéseket, és teljes mellszélességgel kiáll a népszerű lehetőségek mellett. Ígéretei teljesíthetetlennek tűnnek, még egy politikailag támogató közegben is, nemhogy ellenszélben. Kíméletlenül leüti a kommunikációs magas labdákat, és az sem zavarja, ha nincs igaza, és Orbán Viktorhoz hasonlóan őt is vallásos rajongás veszi körül.

„Itt most nincs helye a kritikáknak és a fanyalgásnak” – mondják a tiszás ismerőseim. Most vagy soha kell leváltani Orbán Viktort, ha majd ezzel megleszünk, akkor el lehet gondolkodni a továbbiakról – teszik hozzá, és hosszan magyarázzák a lehetőségeket.

És rossz néven veszik, hogy nem tudnak teljesen meggyőzni. Hogy nem tetszik ez a messiásvárás, az, hogy az ellenzéki vagy független sajtó hímestojásként bánik Magyar Péterrel és pártjával. Értem én a logikát, de ennek mégsincs jó üzenete a jövőre nézve.

Túl sok mindent láttam már, túl sokszor vertek már át ahhoz, hogy ne legyek gyanakvó. Először lássam, mi történik, aztán ha úgy alakul, lesz időm és okom, majd lelkesedem, megígérem.

Könnyebb lenne, ha, mint a kígyó a bőrét, le tudnám vedleni a kritikai gondolkodás kényszerét. Tényleg irigylem azokat, akiknek megy.

Nem tudom nem meghallgatni és ép ésszel átgondolni a különböző – akár ellentétes – álláspontokat, aztán kialakítani a sajátomat, amelyet akár már másnap megváltoztatok, ha új fejleményekbe botlom. Tudom, hogy változott a világ, és hogy a jövőben még inkább másként lesz, de nem tudom a politikusokat másként kezelni, mint az alkalmazottaimat, hiszen én adom a megbízást, és én fizetem őket. És milyen alkalmazott az, aki főnökként viselkedik, közben meglop és összevissza hazudozik?

Atyaúristen, de hosszú lettem, pedig ahol tudtam, rövidítettem és egyszerűsítettem. Miért nem maradtam valami egymondatos AI-képnél? Hányan lehettek, akik idáig elértek az olvasással?

Csak tényleg még néhány mondat arról, mit várok a választástól

Nem is tudom. Tényleg. Ahogy írtam feljebb, szerintem négy évvel ezelőtt már eldőlt a lényeg, azaz nem hiszem, hogy visszatérünk a klasszikus demokráciához.

De már abban sem vagyok biztos, hogy az feltétlenül szükséges. Ha a többség nem szeretne élni ezzel a lehetőséggel, akkor tudomásul kell venni. Persze ha mégis visszatipegnénk, annak azért örülnék, mert önmagában számos kérdést megoldana. De erre kis esélyt adok, mint ahogy a gyors megoldásra is.

Akármi lesz a végeredmény, április 13-án ugyanazok az emberek élnek majd itt, mint a mai napon, és a problémák ugyanúgy velünk maradnak, ahogy örömeink és bánataink is. Nehezen tudom elképzelni, hogy ebből a patthelyzetből hogyan lehet kimászni, de országok sora (Belgium, Olaszország, Románia stb.) bizonyítja, hogy a politikai mocsár, vagy éppen a kormány hiánya még nem jelent semmit. Sőt, néha jobban mennek a dolgok, mint kormánnyal.

Magyarország kormányzása amúgy nem lehet egyszerű, és ebben nekünk, választóknak is jelentős szerepünk van. Erről bizonyára sokat tudnának mesélni a politikusok, de ez nem az a cikk, amelyben megkérdezem őket.